Advent idején úgy ellepik a magyarok a várost, hogy az ember észre se veszi, hogy nem otthon van. A tradicionális gerendaéttermekben magyar menü is van, a kandallóban ropog a tűz, az emberek puha báránybőrökön üldögélve, rönkasztalok mellett várják, hogy kihozzák a puhára főtt csülköt vagy a grillezett bárányt egy jó korsó Żywiec, esetleg Watra sör kíséretében.
Kisbusz visz el egy faluszéli tanyára. A szánok elé befogott lovak kaparják a havat, s amikor felszállunk egyre, lazára engedi a gyeplőt a gorál, és Talar nevű lova nekilódul a domboldalnak. Náluk még lovas szánon siklik az élet. Alapvető emberi hiány halmozódik bennünk, igény a fehér karácsonyra, igény a télre, ami nincs itt, de utána lehet menni, el lehet érni pár órás utazással azt az igazi telet, ami nemcsak beporcukrozza a tájat pár pillanatra, hanem hónapokra megtelepszik a völgyben. Az ember Zakopanéban azt érzi, hogy megérkezett a tél, gyermekkorunk tele, álmaink tele, amiben élni szeretnénk, ami életünk része volt, amiről azt hittük, hogy alanyi jogon jár, amit őrzünk gyerekkorunkból, ami nélkül nincs igazi karácsony. A szánazás végén körbeállunk egy vasból készült ráfos szekeret, amin ropog a tűz, kezünkben forralt borral, vodkás teával nézzük az izzó fahasábokat, szállingózik a hó, gőzölögnek a lovak, pihennek a szánok, készülődünk lelkileg is karácsonyra.
Vannak részei az ünnepnek, amit már csak az emlékezet hozhat vissza: nagyanyám gömböcös töltelékes káposztája, diós kalácsa, a hajnali roráték,
a disznóvágások, a sztaniolba csomagolt házi szaloncukrok, a kántálások… Ennek az emlékládának a tetejét pedig a fenyőágakon megülő hótakaró nyitja fel, hát ezért szeretem, ezért akarom minden évben átélni, újra és újra közel kerülni ahhoz a gyerekhez, aki mindezeket élte, igen, ezért utazom el, s talán velem a többi magyar ember is, a téli idillbe.