Advent Zakopanéban

2024. december 22. 12:16

Zakopane neve is úgy hangzik, mint valami mese beli kisvárosé, amely a világtól elrejtve áll, ahol manók élnek, és mintha ennek a névnek varázs ereje is lenne. Advent idején elindulnak a magyarok a városka felé, ugyanis a Magas-Tátra ölelésében megbúvó település még hóval és igazi téllel kecsegteti az odalátogatókat.

2024. december 22. 12:16
null
Csender Levente

Zakopane neve is úgy hangzik, mint valami mese­beli kisvárosé, amely a világtól elrejtve áll, ahol manók élnek, és mintha ennek a névnek varázs­ereje is lenne. Advent idején elindulnak a magyarok a városka felé, ugyanis a Magas-Tátra ölelésében megbúvó település még hóval és igazi téllel kecseg­teti az odalátogatókat. Gerendaházaival, villáival, havas utcákkal és hóval borított zsindelyes ház­tetőkkel tényleg mesebeli, és hát az ember, mi tagadás, advent idején vágyik a télre, mert még vannak emlékei az igazi telekről. Mivel az igazi tél kis hazánkban mostanában ritkán látogat meg, a magyar indul el megkeresni őt.

A zakopanei gerendaházak erősen emlékeztetnek az erdélyi faházakra, a díszítés, a fafaragások hasonlítanak a kalotaszegi és a székelyföldi motívumvilághoz, ettől lesz ez a hely otthonos, kicsit mintha hazaérkeznénk a múltba. Nemcsak az építészet otthonos, hanem az itt élő emberek is. A szánok mellett piros zsinórozású posztóharisnyában, báránybőr kabátban, bundasapkában beszélgetnek a gorálok, akik ezt a földet lakják. Mintha a székely nagyapám állna a lovas szekér mellett. Honnan ez a rokonság? Onnan, hogy a gorálok pásztornépek, nevük a góra (hegy) szóból ered, a vlahokkal hozzák őket rokonságba, csak ők továbbvándoroltak észak felé a Kárpátokban, s ott álltak meg a legfelső csücsökben, nyelvet cseréltek, felvették a lengyelt egy kis szlovák beütéssel, s azóta ott élnek körülbelül kétszázezren, boldogan, mint a mesében. Télen, ha leesik a hó, befogják a lovakat a szánok elé, és megvalósítják a kirándulók gyerekkori álmait. Zenéjük mind hangszerelésben, mind hangzásban hasonlít a magyar népzenére. Ha felmegy az ember felvonóval a város fölé az 1123 méter magas Gubałówka-­csúcsra, a vendéglátóhelyekről kiszűrődő muzsika olyan, mintha szatmári zene szólna, esténként pedig élőben játszanak a helyi bandák. A hagyományőrzésben van az erejük, önazonosak, s ebben a gyorsan híguló, vészesen értékvesztő világban egyre fontosabb szerepük van az olyan közösségeknek, amilyen a goráloké. A zakopanei piacon kínálják a portékáikat: kecske-, juh- és tehénsajtokat, füstölve, grillezve, áfonyalekvárral, havasi mézeket, szörpöket, lekvárokat, báránybőr holmit.

Advent idején úgy ellepik a magyarok a várost, hogy az ember észre se veszi, hogy nem otthon van. A tradicionális gerendaéttermekben magyar menü is van, a kandallóban ropog a tűz, az emberek puha báránybőrökön üldögélve, rönkasztalok mellett várják, hogy kihozzák a puhára főtt csülköt vagy a grillezett bárányt egy jó korsó Żywiec, esetleg Watra sör kíséretében.

Kisbusz visz el egy faluszéli tanyára. A szánok elé befogott lovak kaparják a havat, s amikor felszállunk egyre, lazára engedi a gyeplőt a gorál, és Talar nevű lova nekilódul a domboldalnak. Náluk még lovas szánon siklik az élet. Alapvető emberi hiány halmozódik bennünk, igény a fehér karácsonyra, igény a télre, ami nincs itt, de utána lehet menni, el lehet érni pár órás utazással azt az igazi telet, ami nemcsak beporcukrozza a tájat pár pillanatra, hanem hónapokra megtelepszik a völgyben. Az ember Zakopanéban azt érzi, hogy megérkezett a tél, gyermekkorunk tele, álmaink tele, amiben élni szeretnénk, ami életünk része volt, amiről azt hittük, hogy alanyi jogon jár, amit őrzünk gyerekkorunkból, ami nélkül nincs igazi karácsony. A szánazás végén körbeállunk egy vasból készült ráfos szekeret, amin ropog a tűz, kezünkben forralt borral, vodkás teával nézzük az izzó fahasábokat, szállingózik a hó, gőzölögnek a lovak, pihennek a szánok, készülődünk lelkileg is karácsonyra.

Vannak részei az ünnepnek, amit már csak az emlékezet hozhat vissza: nagyanyám gömböcös töltelékes káposztája, diós kalácsa, a hajnali roráték, 
a disznóvágások, a sztaniolba csomagolt házi szaloncukrok, a kántálások… Ennek az emlékládának a tetejét pedig a fenyőágakon megülő hótakaró nyitja fel, hát ezért szeretem, ezért akarom minden évben átélni, újra és újra közel kerülni ahhoz a gyerekhez, aki mindezeket élte, igen, ezért utazom el, s talán velem a többi magyar ember is, a téli idillbe.

A zakopanei temetőben üldögél az a szomorú Jézus, aki, miután megkorbácsolták, töviskoronát tettek a fejére, leült gondolkodni, hogy vajon érdemes volt-e ezekért megszületni, gyógyítani, vizet borrá változtatni, kenyeret szaporítani, és érdemes lesz-e ezekért meghalni. És Jézus azt mondja, hogy érdemes. Ezt ünnepeljük, erre az ünnepre készülünk most is. A születésre. Bemegyek a temető melletti másfél évszázados kis fatemplomba, mint ahogy beléptem egykor az oroszhegyi templomba, és hallom, hogy az emberek éneklik: „Mostan kinyílt egy szép rózsavirág, Betlehembe’ kibimbózott zöld ág, kit régen várt már az egész világ, királynemből méltóság, királynemből méltóság. Mégsem talált szállást a városban, maradása lészen a pusztában.” Erre vonultunk ki az éjféli miséről, beszélgettünk kicsit a templom előtt a talpunk alatt meg-megroppanó hóban, aztán elindultunk hazafelé, ahol rotyogott a gömböcös töltelékes káposzta a kályhán, nagyanyám tálalt friss házi kenyérrel, tejföllel, koccintottunk a Józsi bácsi főzdéjében frissen lefőtt házi szőttessel, és beszélgettünk hajnalig. Aztán ennek is, mint minden jónak az életben, egyszer vége lett. A fenti éneket egyszer kimásoltam az oroszhegyi kántor énekeskönyvéből, megtanultam, ezt magammal viszem, s idén ezt tanítom meg a gyerekeimnek karácsonyra. Most én jövök, hogy megteremtsem a saját gyere­keimnek azt a karácsonyi ünnepet, amit ők is magukkal vihetnek majd egyszer egy havas tájra. Mire hazaindulunk a hófedte Zakopanéból, már feltöltődtem, beutaztam az egész gyerekkorom, most már jöhet a karácsony, most már jöhet a Jézuska.

Nyitókép: Csender Levente

Összesen 8 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Obsitos Technikus
2024. december 23. 09:49
Volt egy símániás kollégám, hamar elvált, "vasárnapi apuka" lett, ő mesélte pont ugyanezt. Volt, hogy amikor Adventre ment Zakopanéba, le sem csúszott, tán lécet se vitt, mert csak ezért a hangulatért ment oda. És ilyenkor az sem zavarta, hogy egyedül van, frissebben jött haza, mint bármelyik kivagyi munkatársa a sváci sítúráról.
Kormánypárti2
2024. december 22. 18:54
Nem akarok ünneprontó lenni, ezért igyekszem is olyat írni. Zakopane télen és nyáron is gyönyörű. Értem hogy Zakopane megélhetési forrása a turizmus, és nincs is ezzel semmi baj, hiszen maga a gyönyörűség. Ha még egy jó pirohy is lecsúszik a jó sör mellé, az aztán az igazi testet, lelket lenyugtató élmény. Sajnos akad egy része, Gubalowka, amit felfalt a turista üzlet, pedig onnan is gyönyörű a Tátra. Persze nincs min csodálkozni, az a rész kifejezetten azok számára lett kitalálva, akiket tulajdonképpen semmi sem képes megérinteni, csak az "igényeik" kiszolgálása. Nem ők gyönyörködnek a végtelen messzeségben a Sas út csúcsairól.
balbako_
2024. december 22. 18:04
Erdélyben is és Zakopanéban is gyönyörű a karácsony, mert nemcsak külsőségeiben ünnep, hanem a szívekben is. De azért nagyon sok magyar családban is ez a legszebb ünnep, bár a havazás szépsége az utóbbi időkben nem adatik meg. Akik a karácsony lényegét a család szeretetét és összetartozását ünneplik miközben Istenhez fordulnak azoknak nagyon sok örömöt okoz. És az idősebbeknek a lelki szemei előtt az ünnepi asztalnál azok is ott vannak, akik már régen elmentek. Ez a végtelen körforgás a szeretet ünnepén.
namégmitnem
2024. december 22. 15:04
Isten áldjon ezért az irásért, Csender Levente - áldjon Téged (és minden jóakaratú embert) ilyen szivvel, ILYEN KARÁCSONNYAL.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!